Elég hamar odaértem a találkozó helyszínére, mivel a Malfoyéknál tett látogatásom kissé elhúzódott. Fintorogva simítottam végig felkaromon. Malfoy nem adta könnyen magát. De a végén megadta, és ez a lényeg.

- Hello Bella - köszöntött apa, amikor meglátott - Hogyhogy ilyen korán?

- Szia apa - köszöntem én is - Nem akartam késni, és pont itt voltam Malfoyéknál.

- És mi történt a kezeddel? - kérdezte. Szinte azonnal kiszúrta a karomon lévő mély vágást - Párbajoztatok? Miért?

- Malfoy eléggé érdekes dolgokat terjesztett rólam... Nehezen értette meg a leckét, de nagy nehezen sikerült felfogatnom vele hogy soha ne kezdjen ki egy Blackkel.

- Nem szabadna megdicsérnem téged, de fogadd őszinte gratulációmat. Remélem most egy picit letörted a szarvát annak a pökhendi Luciusnak - elismerően mosolygott, majd egy könnyed pálcamozdulattal eltűntette a sebet.

- Én csak ajánlani tudom neki. Nem érdekel, hogy másokról mit terjeszt, vagy mit csinál, de engem ne merészeljen bemocskolni. Egyébként a Nagyúr tényleg itt lesz?

- Igen, szinte biztos - bólintott apa

- És mi lesz az a "különleges feladat"?

- Nyomozás - halottam a hátam mögül egy vérfagyasztó hangot - Egy gyilkossággal végződő nyomozás.

- Nagyúr - hajoltunk meg apámmal, és megcsókoltuk a talárja szélét

- Nyomozás? - csillant fel a szemem, ahogy felkeltem. A Nagyúr féloldalasan elmosolyodott, hideg kezével, és vörösen izzó szemével végigsimított az arcomon. Megborzongtam. Mint az érintésétől, mint a félelmetes szempár simogatásától.

- Érdekes azt hittem hogy a gyilkolás jobban fog érdekelni... A társadat jobban az jobban izgatta...

- Társamat? - hökkentem meg

- Bellatrix, hagy mutassam be neked újdonsült partneredet Ryan D'Martot.

Egy fekete köpenyes alak bontakozott ki a sötétből. Lehajtotta a csuklyáját, és ahogy lehajtotta megállt körülöttem az idő. A gyomrom összezsugorodott, a szívem a torkomban lüktetett.

Akár a hercegem... Szőke hajának minden tincse más felé állt, rövid, akár borostának is beillő szakálla alól féloldalasan, csábos mosolyt küldött felém, és a szemeiben huncut fény csillogott. Én csak megrökönyödve álltam, és elvesztem... Egyre csak zuhantam egy nagyon mély szakadékban.

Szedd már össze magad! Nem vagy te egy nyáladzó kis csitri! Felszegtem a fejem, Ryan elé léptem, és kezet nyújtottam neki.

- Örülök, hogy megismerhetlek!

- Részemről a szerencse - Kisfiús, mégis mély hangja volt, ami szinte elbódított. Lassan lehajolt és kezet csókolt nekem, de egy másodpercre sem törte meg a szemkontaktusunkat. Felemelkedett, majd apámmal is kezet fogott.

- Ha szabad megjegyeznem uram, a lánya elragadóan gyönyörű - Mosolyogtak. Mosolygott apa, mosolygott a Nagyúr, és mosolygott Ő is. Hihetetlen gyorsasággal szökött az arcomba a vér, ahogy mindenki engem nézett. Minden erőmmel azon voltam, hogy nyíljon meg alattam a föld, süllyedjek el benne mélyen, és vége legyen ennek a borzalmasan kínos pillanatnak

- Köszönöm, igazán kedves. Nagyúr elkezdhetjük?

- Persze, persze! - mosolyodott el még szélesebben a Nagyúr, majd egy pálcaintéssel négy széket varázsolt a kopár terembe - Bella, Ryan, kérlek foglaljatok helyet - invitált minket, majd minden kertelés nélkül rögtön a lényegre is tért - Ki mit tud Armando Dipettről?

- A Roxfort volt igazgatója, ha jól emlékszem körübelül 10 éve mondott le - válaszoltam, két-három másodperces hallgatás után. A szemem sarkából láttam Ryan arcát. Először mintha ő is mondani akart volna valamit, aztán egyik pillanatról a másikra meggondolta magát, és inkább kérdő tekintettel fürkészett engem

- Pontosan Bella - bólintott a Nagyúr - 11 éve mondott le, azóta Londonban él. Csak azt nem tudjuk hogy hol. Fidelius védi, és a titokgazda neve Clark Mongomeri.

- Gondolom ebből nyíltam következik a feladatotok - folytatta apám - Megkeresni Mongomerit, kiszedni belőle bármilyen áron Armando Dipett tartózkodási helyét, és mind a kettőt megölni. Világos?

- Igen - mondta Ryan

- Nagyúr - emeltem fel a fejem, némi gondolkozás után - Dipett nem a Főnix Rendjének a tagja? Mármint ha igen talán hasznos információkkal is szolgálhatna... Vagy nem?

- Nos nem tudunk róla hogy rendtag lenne, de igazad lehet - mondta a Sötét Nagyúr elismerően - Hallgassátok ki mielőtt végeznétek velük. Három nap múlva lesz a következő gyűlés, és addigra várom a jelentést is, hogy hogy haladtok. Nem véletlenül választottalak titeket, ezt ne feledjétek.

- Köszönjük Nagyúr - hajtotta le a fejét Ryan - Igazán nagy megtiszteltetés. Van még valami, amit tudnunk kéne?

- Neked csak annyit hogy Dipett nagyon szereti a tanulni vágyó ifjúkat, és most is szívesen fogad tudásra éhes diákokat - mondta, majd tekintete rám siklott - Mongomeri pedig előszeretettel tölti fiatal, szép hölgyek társaságában az estéit a Szárnyas Vadkanban. Remélem tudtam segíteni.

- Igen, köszönjük Nagyúr - hajtottam én is fejet, ördögi mosollyal fűszerezve.

Szinte már láttam Dipett és Mongomeri hulláját magam előtt, hallottam a Sötét Nagyúr elismerő szavait. És valami különös okból kifolyólag Ryan arca is élesen kirajzolódott a fejemben.

- Dipettnek mindenképpen meg kell halnia - A nyájas szavak hirtelen vágtak át, dühös, szinte őrült mondatokká. A Nagyúr felállt és óriási viharfellegként magasodott fölénk - Ha nem teljesítitek drága árat fogtok fizetni érte, arról kezeskedem.

- Nem fogunk csalódást okozni Nagyúr - álltam fel, ahogy a többiek, és mélyen meghajoltam - Most rögtön hozzákezdünk, és sikerrel fogunk járni.

- Köszönöm - bólintott a Nagyúr - És most, viszont látásra három nap múlva.

- Vigyázz magadra Hercegnő - jött oda apa. Megölelt, és ezeket a szavakat suttogta a fülembe... Tehát ez tényleg komoly küldetés lesz. De nem fogok kudarcot vallani.

- Mit akarsz csinálni? - fordult felém Ryan

- Gondolom elmegyünk a Szárnyas Vadkanba - féltem, hogy megint elakad a szavam ha ránézek, így egyenesen előre meredve monoton hangon beszéltem - Én elcsábítom Mongomerit, kiszedem belőle a címet. Te, mint érdeklődő diák bejutsz Dipetthez, én szintén, Mongomerivel együtt. A többi gondolom világos számodra.

- Tökéletesen... Csak egy van egy kis bökkenő - Erre már felé fordultam. Kedvesen mosolygott, nem gúnyosan vagy lebecsmérlően. Szeme csak úgy cikázott a testem minden porcikáját bemérve, végül megállapodott az arcomnál.

- És mi lenne az? - Próbáltam a szokásos lebecsmérlő hangomat elővenni, megmutatni neki hogy milyen fából is faragtak engem, de valahogy nem sikerült. A torkom teljesen kiszáradt, minden egyes levegő amit beszívtam marta, kaparta, és sajnos elég sűrűn kapkodtam oxigén után.

- Inkább ki, a kérdés - válaszolta mosolyogva, miközben végigsimított kézfejével az arcomon - A válasz pedig Te vagy.

- E... ezt meg hogy érted? - kérdeztem miközben el akartam húzódni tőle. Akartam, de nem tudtam, ő pedig még mindig mosolyogva folytatta

- A Black család eléggé közismert. Ha hiszed, ha nem majdnem minden nap benne vagytok az újságban. És a három Black lány is eléggé hírhedt. Nehéz lesz így Mongomeri közelébe férkőznöd nem gondolod?

- Hát... lehet

- Tehát eszem ágában sincs megkérdőjelezni a képességeidet, és szépségedet, de mi lenne ha kissé átformálnánk?

- Felőlem - vontam meg a vállamat. Kicsit hátrébb mentem, terpeszbe álltam és kinyújtottam a karjaimat - Tessék, alakíts!

- Hidd el nem szívesen - mosolygott, majd felemelte a pálcáját. Motyogott valamit, közben egy szép íves mozdulatot tett. Lassan lila köd ereszkedett körém, és amilyen tempóban jött, úgy el is múlt.

- Hmm a fekete haj jobban állt neked... Ez nem illik hozzád - vakarta meg az állát, majd előbűvölt egy kis tükröt

Félénken pillantottam bele a tükörbe, és ijedelmem nem is volt alaptalan. A hajam vöröses-szőkén csillogott, a szám elvékonyodott, az arccsontom kiszélesedett, csak a szemem marad ugyan olyan, mint annak idején. Fájdalmas fintor suhant át az arcomon, amikor megláttam, hogy a ruhám átváltozott egy egyszerű halványkék talárrá. Hosszú, fekete körmeim, most rövidek, és színtelenek voltak, lábamon pedig egy egyszerű félcipő díszelgett. Egyszóval Bellatrix Black eltűnt.

- Hmm... Ügyes... Egész ügyes... És téged nem fognak felismerni? - vontam fel a szemöldököm

- Hidd el a D'Mart család nem olyan népszerű és közismert, mint ti vagytok, így velem nem lesz probléma. De indulhatunk akkor?

- Persze - válaszoltam unottan, és elhoppanáltam.

Mind a ketten a Szárnyas Vadkan melletti sötét kis sikátorba érkeztünk. Az ég már nem volt tiszta, a csillagokat sötét fellegek bújtatták el. A felhőket átszelő villámokat fülsértő menydörgések egész sora kísérte. A kocsma cégére fájdalmasan nyikorgott a szélben, és rögtön ahogy benéztem az ablakon megláttam keresésünk célpontját

- Ryan! Ryan gyere ide! - szóltam mire ő követett is - Szerintem az lesz ott Mongomeri

- Igen valószínű - motyogta - Külön menjünk be... Először én. Leülök, és utána gyere be te is

- Egyedül is el tudom intézni, nem kell segítség - húztam fel az orromat

- Ó én nem is segíteni akarok - vigyorodott el - Csupán figyelemmel kísérem a tervet, és szükségszerűen közbeavatkozom, nehogy baja essen a csinos kis pofidnak. Nem venném a szívemre, hidd el.

- Nem kell engem félteni... Na akkor gyerünk, indulj, mert ennek a micsodának hála, amit rám adtál, lassan már egy kisebb folyóban fogok taposni... Na, indulás - löktem kicsit meg amikor már szinte hallottam frappáns válaszát a fülemben. Bement, én pedig némán meredtem utána.

Mi történt velem? Nem szoktam így viselkedni! Ez nem én vagyok... Szent ég Bella térj magadhoz! De Merlinre, láttad hogy milyen szemei vannak? És az a mosoly... ÁLLJ! Irány a célpont, mivel az az első, ezt soha ne feledd.

- Elnézést uram... Leülhetek? - mosolyogtam csábosan Mongomerire, miután beléptem a kocsmába, és a pulthoz léptem.

- Persze hölgyem, csak tessék - tett széles ívet a kezével, s közben alaposan végigmérte minden porcikámat - Borzalmas égiháború dúl kint nemde?

- Igen, valóban szörnyű... Csapos! Egy vajsört kérnék!

- Esetleg meghívhatom egy italra kegyedet?

- Oh köszönöm, örömmel elfogadom! - csábos mosolyt villantottam rá, és kívülről nyugodt tekintettel nyúltam a vajsörömért.

Belülről azonban őrjöngtem. Hogy lehet valaki ennyire naiv, közvetlen és kiszámítható? Valami lappang a háttérben? Meglátott volna minket kint az esőben? Esetleg valaki figyelmeztette őt, és Dipettet? Nem az lehetetlen... Senki sem árulná el a Sötét Nagyurat. Ez csak egy ostoba vénember, aki nőt akar.

- Szabadna megkérdeznem, hogy hogy hívják kegyedet?

- Josline Pamant - válaszoltam udvariasan, és újból ellenállhatatlan pillantásokkal, mosolyokkal ostoroztam - És önt uram?

- Oh, tényleg, milyen modortalan vagyok! Bocsásson meg kisasszony - csókolt kezet - Clark Mongomeri. Szólítson csak Clarknak.

- Ön pedig engem Joslinenak... Milyen elragadó... Manapság már nem találkozni ilyen úriemberekkel. Meséljen egy kicsit magáról, kérem...

**********

- Ahh Josline... Csinálja már...

- Tegezz csak - nyögtem miközben a hányinger kerülgetett. Ahogy ott feküdt már majdnem meztelenül az aszott testével, és várta hogy kielégítsem a vágyait. S mivel ezt nem tettem rögtön, erőszakosan tépte le rólam a ruhákat, és a fejemet minél inkább egy pont felé nyomta. - Kérdezhetek valamit?

- Ne most! - dörrent rám, s az egykor kedves emberből előbújt az állat. Durván tépte le rólam a lenge talárt, az inget és már a nadrágomért is nyúlt.

- De én most akarok valamit kérdezni Clark - BUMM! Óriási pofont kaptam válaszul. Levegőhöz sem jutva kaptam fájó állkapcsomhoz, miközben Mongomeri őrült vágytól, és féktelen dühtől izzó tekintettel nézett engem.

- Mondtam már hogy ne most! - üvöltött rám - Tedd ami a dolgod, utána meg azt csinálsz felőlem. amit akarsz.

A cérna itt szakadt el nálam. Lassan, szinte kecsesen szálltam le Mongomeriről, aki utánam kapott, csapkodott össze vissza, és üvöltözött, de én minden próbálkozását kikerültem. Odasétáltam a taláromhoz, és kivettem belőle a pálcámat.

- Na ide figyelj, te vén hülye - kezdtem, miközben rászegeztem a pálcámat - Én a számodra kellemesebb megoldást akartam, de ha így, akkor így. Hol lakik Armando Dipett?

- Mi? - pislogott értetlenül, még mindig a pálcára meredve

- Hol lakik Armando Dipett, a Roxfort volt igazgatója, és vén perverz állat, mint te! - ordítottam rá

- Ne.. nem mondhatom el... Nem tehetem - Ilyen egy erős férfi? Keze lába remegett, és meg sem mert mozdulni...

- Te akartad patkány... Cru...

- Bellatrix ne! - hallottam a hátam mögül

- Az A terv nem vált be, akkor jöhet az annál élvezetesebb B - Tudtam hogy Ryan itt van. Tudtam hogy azóta áll ott, amióta beléptünk Mongomeri lakásába. Tudtam... Éreztem...

- Ez csak a C terv - lépett mellém, és megrázott előttem egy kis fiolát, ami tele volt átlátszó folyadékkal - Veritaserum. Így vígabban fog dalolni a kis pacsirta.

- Ne... könyörgöm... Nem árulhatom el - nyöszörgött még mindig az ágyon Mongomeri - Nem tehetik meg.

- Dehogynem - mosolygott Ryan. Mosolygott, de nem úgy mint amikor rám nézett. Ebben a mosolyban mérhetetlen gonoszságot láttam. Gonosz volt, és ez a gonoszság őrjítő - Imperio!

Lassan odasétáltam, és leöntöttem a torkán pár cseppet. Közben felvettem a talárom a földről, és bele bújtam. Így is épp eléggé kínos volt ez a szituáció, ahhoz hogy még hozzá én is nadrágban és melltartóban mászkáljak.

- Na akkor regélj - léptem vissza Ryan mellé - Hol lakik Armando Dipett?

- London, Green Street 20 - Üveges szemek, monoton, mindenre felelő hang, teljes kiszolgáltatottság. Imádom a Veritaserumot.

- És te vagy ő tagjai a Főnix Rendjének?

- Nem

- Miért? - húztam össze a szemöldökömet

- Armando nem érzi magát biztonságban. Régen egyszer elutasította Tudjukkit egy tanári állástól, és most retteg, hogy bosszút fog állni rajta. Nekem pedig nem áll érdekemben.

- Akkor irány a Green Street - fordult felém Ryan - Látod, hamarabb végzünk ezzel az üggyel, mint bárki számított volna rá. Gratulálok Bella.

- Én is neked - mosolyogtam rá, és az immár felöltözött Mongomerivel elhoppanáltunk.

**********

- Ki az? - hallatszott egy kétkedő hang az ajtó mögül - Clark! Drága barátom! - a zár csapódott, s az ajtó kitárult. Mi szél hozott ide ilyen későn? És önökben kit tisztelhetek?

- Jó napot Josline Pamant vagyok, ő pedig Ryan D'Mart. Mr Mongomeri mesélt önről, és arról hogy szívesen fogad diákokat, még mindig. Esetleg, igaz mérhetetlenül röstellem hogy ilyen késői órán kell zavarnunk, de lenne pár létfontosságú kérdésünk, és nagyon meghálálnánk ha válaszolna rájuk.

- Persze, persze... Kerüljenek csak beljebb, és érezzék magukat otthon!