Egy szobában vagyunk. A szoba berendezése egy hálószobához képest is igen átlagos. Van benne egy nagy ágy a fal mellett, egy kis éjjeli szekrény mellette, egy nagy ruhás szekrény vele szemben és egy kis asztalka székkel az egyik sarokban. Aztán van egy ablakfülke is, ami a hátsó kertre nézhet. Ha kibámul rajta az ember a teliholddal, nézhet farkasszemet. Aztán ott vannak a falak, amik csíkosak. Kék és barackszín csíkosak. Ettől a szoba az éjszakai fényben is egészen barátságosnak tűnik.

A szoba közepén egy nő áll. Kezét kinyújtva tartja, kicsit magasabbra emelve saját magánál. Olyan mintha valakinek az arcát fogná. A hangja, ahogy beszél, néha-néha megremeg. Ahogy jobban megvizsgáljuk az arcát, rögtön rájövünk mért. Szeme fátyolos, megtelt könnyel. Arca elfehéredett a visszatartott sírástól.

- Menned kell… - suttogja elcsukló hanggal. Ha most valaki belépne a szobába, nyilvánvalóan nem értené a jelenetet, és bolondnak hinné a nőt, hogy az, magában beszél, és levegőt simogatja. Valójában persze másról van szó. Egészen másról.

A nő nincs egyedül. De akihez beszél nem látható a beavatatlan szemek számára… de még a beavatottaknak, sem mert akinek az arcát kémleli olyan keservesen az egy szellem. Bizony… egy olyan ember, aki nem él. Már nem. A szellemférfi arca szintén fehér, de neki nem csak a visszatartott sírás miatt. Szeme szintén erősen könnybe lábadt akárcsak a nőé. Kezével megérinti a nő kezét, amivel az az, ő arcát simogatja. Hangja mikor megszólal rekedtes. Valószínűleg ez is az elfojtott érzelmek miatt.

- Maradhatnék is…- Mondja, de maga sem hiszi, amit beszél. A nő fájdalmasan elmosolyodik, aminek hatására egy kósza könnycsepp szánkázik végig fehér, tökéletesen sima bőrén.

- Ugyan már Johnathan. Hiszen Te is tudod, hogy ez nem lehetséges. Menj neked, nem itt van a helyed…

- Dehogynem! Az én helyem melletted, van, Cristeen! Hogy megvédjelek és segítselek…- Vág a szavába a férfi, annak ellenére, hogy tisztában van vele: a nő igazat mond. Nem lehetséges.

- Ne tedd még nehezebbé John. Tisztában vagyok vele, hogy ennek így kell lennie.- Már egyáltalán nem próbálja visszatartani a könnycseppeket. Hangja is sokkal jobban remeg. De most már konkrétan a sírás miatt. – Nem láncolhatlak magamhoz még… - Sehogy nem akaródzik neki kimondani a mondat második felét. Mikor sikerül beleremeg az egész teste. -még… halálod után is.

- Cristeen… - Mondja lágyan a férfi és ő, sem bírja tovább tartani magát. Legördül az első könnycsepp, végig fényes arcán, nyakán, hogy aztán a ruhájába ivódjon föl. – Én… Én… annyira… sajnálom.

A nő hangosan felzokog, és erősen megöleli a férfit. „Egy utolsó ölelés…” – suttogja magába, s már a gondolattól is megremeg. De a kísértet erősen tartja. Úgy kapaszkodnak egymásba, ahogy azt bárki tenni hasonló helyzetben. Tisztában vannak vele, hogy soha többé nem lesz rá módjuk.

- Bárcsak… bárcsak visszacsinálhatnék mindent. – Suttogja a nő fülébe a férfi, megtörten. – Bárcsak… De egyet ígérj meg nekem valamit Cristeen! – Mély levegőt vesz, de szemeiből csak úgy ömlenek a könnyek. – Ígérd meg, hogy… hogy tovább lépsz. Nem akarom, hogy miattam elrontsd az életed! – az utolsó mondatot nagyon határozottan mondja, amitől a nő kicsit megijed. Túl gyorsan jött rá, hogy kedvese nem tréfál. Komolyan gondolja. Hirtelen –miközben egyre erősebben szorítja a szellemet és könnyei is záporesőként hullnak-, tudatosul benne minden. Rájön mit is, takar az, hogy soha többet.

- Szeretlek! – Suttogja, és föl néz a férfi szemébe.

- Ígérd meg Cristeen!

- Nem vagyok rá képes. Nem… nem tudlak elfelejteni Johnathan. Soha!

- Nem azt kérem, hogy felejts el, kedvesem! Csak lépj tovább… azt sem kérem, hogy azonnal, de az élet egy nagy körforgás. És ez a körforgás nem áll meg. Vagy felveszed a ritmusát vagy… De sosem fog megállni, érted? Lépj tovább Cristeen!

- Johnathan én…

- Szeretlek Cristeen. Azt akarom, hogy a legjobb legyen neked. És ebben a világban egy fiatal nő nem él meg egyedül. Azt akarom, hogy találj valakit, akivel megoszthatod az asztalod. Egy támaszt, aki segíti földi életed. – Halálosan komolynak tűnt. A ragyogó fehér fénytől, ami körül vette még beesettebbnek és hátborzongatóbbnak tűnt az arca. A nő úgy érezte, nem fogja túl élni, ha nem láthatja majd ezeket a kemény vonásokat… ezeket a mély szinte fekete szemeket nap, mint nap. De hát mit tehetett volna? Mondja azt, hogy nem? Tagadja meg egy halott utolsó kérését? Nem… ezt nem bírná megtenni. Főleg nem vele. A férfivel, akit szeret. Igazán szeret.

- Ígérem. – Suttogta aztán megadóan. Szemeiből időközben kifogytak a könnyek, de még mindig remegett. Könnyáztatta arcán visszatükröződött a férfiből áradó különös fény és ettől neki is kísérteties ábrázata lett.

Aztán a férfi fejében felcsendült az a már jól ismert meleg mély hang: mennie kell. A nő keservesebbnél is keservesebben zokogott fel és még erősebben kapaszkodott benne. Az utolsó ölelés. Olyan szomorú szemekkel nézett fel szerelmére, mint ahogyan azt csak egy olyan nő tud, akiben tudatosult, hogy most veszti el kedvesét… végleg.

A férfi gyengéden végigsimította a nő nedves arcát, majd kicsit megemelte az állát. Még utoljára bele nézett abba a szép mélykék szemekbe, amiket a nő magáénak mondhatott, majd hosszú szenvedélyes csókot lehelt az ajkára. Az utolsó csók. Az utolsó csók, amiben minden benne volt. Az összes szenvedés, ami érte szerelmüket… és az összes öröm és szenvedély is ugyanakkor. Ilyen fergeteges, kimerítő és feledhetetlen csókban sosem volt még része a nőnek. Valószínűleg nem is lesz.

A férfi fejében újra felhangzott a hívogató hang. Most már érezte, nem várakoztathatja tovább. Lassan elvált a nőtől, kibontakozott az ölelésből és még egy utolsó könnycsepp gördült le az arcán. Aztán lassan halványodni kezdett délceg alakja és a nő akárhogy is próbált utána kapni, nem sikerült elérnie. Elment… végleg… örökre…