Minden kislány álmodozik. Minden kislány azt reméli, hogy egyszer, valamikor teljesülni fog az álma. Az a kislány, aki szakadt talárban jár, arról álmodozik, hogy ha nemesi családban született volna, szép ruhákban járna. Az a kislány, akinek a szülei szegények, azt hiszi, hogy ha gazdag családban látta volna meg a napvilágot, az élete sokkal jobb lenne. Az a kislány akinek semmi nem adatott meg, álmaiban aranyvérű nemesként látja magát. Gyönyörű ruhákban, fényűző bálokon táncol az ő kishercegével, és hercegnőnek érzi magát.

És azok a kislányok, akik nemesi, gazdag, aranyvérű családban születtek? Hisz nekik látszólag mindenük megvan, ők miről álmodoznak? Az a kislány, akinek szép ruhái vannak, szakadt talárt szeretne. Aki gazdag családba született, szegényebb lenne. És az a kislány, aki hercegnő, nem akar az lenni. Nem minden olyan amilyennek az egyszerű kislányok képzelik. Bálok, ruhák és csillogás? Inkább képmutatás, árulás és gyanakvás.

Az egyszerű kislány álmodozik a gazdag kislányról, és nem veszi észre, hogy a gazdag kislány róla álmodik. Mert míg őt szerető család és igaz barátok veszik körül, a gazdag kislány családja nem mutat ki érzelmeket. Barátai mind sznobok, és dicsőség hajhászok. S lám, a szerepek máris felcserélődtek. Hirtelen az egyszerű kislány lett a gazdag, a gazdag kislány, pedig a legszegényebb. De az álmok megmaradnak mindkettejüknek.

A gyönyörű álomképeknek azonban a rideg valóság mindig véget vet. A szép világ szertefoszlik, és a helyét átveszi a háborúval teli valóság. A kislányok rájönnek, hogy az életben nem támaszkodhatnak az álmaikra. Most már nem. Álmuk szertefoszlik, a ruhák, a bálok, az álombéli barátok és család eltűnnek, a kislányok, pedig felnőnek. De az álmaik örökké ott lapulnak majd a szívük mélyén.

Van azonban egy álom, ami mindig élni fog bennük, élénken és elkophatatlanul. Mindketten várják az ő kishercegüket. Semmi nem irthatja ki belőlük ezt. Se háború, se szegénység, se gonoszság, se galádság. Hiszen ha a herceg eljön értük fehér lovon, visszaviszi őket az álomvilágba, ahol újra kislányok lesznek.

Egy nagy különbség mégis van a két kislány között. Az egyszerű kislányhoz elér a kisherceg, s ő újra hercegnő lesz az álmok csodálatos világában. A gazdag kislány erre hiába vár. Ő már kisbabakorában megkapta azt a herceget, akit nem ő választott. Az álomvilág romba dől, helyén űr marad, s úgy érzi, a herceg soha nem jön el hozzá.

A szegény kislányból királynő válik, és az álmok világában birodalmat alapít, majd elhajítja. Neki már minden nap egy álom a hercegével, nincs szüksége többé rá. A gazdag kislány is királynővé válik, de ő a való világban alapítja meg a birodalmát. Elhajítaná, ha tehetné, és visszamenekülne álomországba a hercegéhez. De a herceg meghalt, nincs többé. Ahogy az álomvilágnak is vége szakadt. Hiába keresi, hiába kutatja, sohasem találja meg.

Álmok nélkül a gazdag kislány gonosszá válik. Érzelem nélkül éli sivár világát álhercegével, üres mondatok, semmitmondó szavak között. Nem harcol célokért. Azért harcol, amit mondanak neki. Semmi nem érdekli a világon. A herceg meghalt, a kislány vele halt. Ám azt elfelejtette, hogy a herceg, ha számára holtan is, de mindig ott lesz a szívében, egyszer eljön érte, és a kislány álomvilága újjáéled...

- Várhatok én rád kisherceg - sóhajtottam. Becsuktam a fekete bársonykötéses füzetemet, és letettem a tollat. Fájdalmas mosollyal az arcomon vetettem hátra a fejemet a széken, és tekintetem a hegyek felé tévedt. A nap épp akkor kezdett felkelni. Halvány titokzatos fénybe vonta be az egész tájat, és a hegyek peremére mintha egy vérvörös selyemkendőt terített volna. Behunytam a szemem, és megmarkoltam a füzetem. Az én világomban soha nem érné el az ég tetejét a nap. Így maradna, a hegyek mögött, hogy soha ne keljen ránéznie erre a mocskos világra.

Újabb sóhaj hagyta el a számat, kinyitottam a szemem, és ránéztem a füzetemre. A borítójába cikornyás arany betűkkel a nevem volt belevésve: Bellatrix Black. Egyik ujjammal letakartam a Blacket. Vajon mi lesz a helyén? Malfoy? Vagy Lestrange? Esetleg egy másik aranyvérű barom, akire a szüleim rásóznak? Nevetséges...

- Bella gyere le reggelizni!

- Jövök anya! - kiabáltam le. Elkezdődött a nap, vége az álomnak...

- ...íme a rideg valóság - mondtam immár hangosan, és beálltam a tükör elé, majd kezembe vettem a kefét. Utáltam fésülködni. Hosszú ébenfekete hajam volt, ráadásul rengeteg, borzalmasan dús és nagyon könnyen gubancolódó.

Reggelente, ilyenkor, sohasem magamat néztem, hanem a Black lányok legrosszabbikát, aki összeszűkült szemmel tépkedve fésüli a haját. Mindig, amikor feljön a nap, Bellatrix egyik fele eltűnik, és helyet kap a másik éne. Álomvilág hercegnője elbújik, és helyébe lép a gonosz, céltalan kislány.

- Bella! - kiabált fel megint anya - Senki sem akar rád várni! Szíveskedj lejönni légy szíves!

Feleslegesnek tartottam válaszolni. Szócséplés lett volna. Inkább magamra húztam a köntösöm, és kiléptem az ajtón. Mint minden egyes nap most is végigmentem a komor folyosónkon, ami tele volt festményekkel. Mind a nagy Black család elöljárói voltak. Ha nem lenne a képek alá írva a nevük, akkor is könnyen felismerhetőek lennének. A híres-hírhedt Black fintor mindegyik orra alatt ott díszelgett, és egyik sem akarta ezt eltitkolni.

- Végre hogy ideértél - sóhajtott fel színpadiasan Narcissa a nővérem, miközben hosszú szempilláit rezegtette, és hátradobta aranyszőke fürtjeit - Már azt hittem, hogy soha nem fogunk reggelizni!

- Oh - utánoztam őt - Milyen érdekes hogy rám vártatok, mert amint látom apa sincs még itt. Vagy tévednék? Esetleg elbújt az asztal alá? - ezekkel a szavakkal felhúztam a köntösömet, letérdeltem és belestem az asztal alá - Apa ott vagy? Apa! Búj elő!

- Ne komolytalankodj Bella - pirított rám anya - Apátok ma korán elment, mert a Sötét Nagyúr hivatta. Estig nem is jön haza, és üzent neked valamit Bellatrix, de ezt majd reggeli után. És most jó étvágyat, ha végre elkezdhetünk enni.

Kelletlen felkászálódtam a padlóról, és leültem Andromeda, a húgom mellé. Vele sokkal jobb volt a viszonyom mint Narcissával, ami nem csoda hiszen Andromeda is ugyanabban az álomvilágban élt mint én, egy nem is olyan apró különbséggel. Andromeda álomvilága nappal is élt, nem csak éjjel a négy fal biztonságában, mint az enyém. Én már lemondtam a kishercegről, ő viszont várta, és biztos volt benne hogy eljön érte. Sajnáltam, és egyben csodáltam. Sajnáltam, mert még mindig nem fogadta el hogy nem minden úgy van ahogy azt kislányként elképzeltük, és ugyan ezért csodáltam is. Ha én nappal is így tudnék mosolyogni... Bármit megtennék érte...

A reggeli, mint minden étkezésünk, nagyon lassan telt. Az én oldalamat, pedig már fúrta a kíváncsiság hogy mit üzenhetett nekem apa. És vajon miért hivatta magához a Nagyúr ilyen korán? Hisz tegnap voltunk gyűlésen, mi lehet olyan fontos, hogy most kell neki elmondani?

- Éjjel Perselus Piton olyan információt hozott a nagyúrnak, ami azonnali megbeszélést követelt - kezdett bele anya, miután egy óra leforgása alatt sikerült megreggeliznünk - Apád azt üzeni, hogy ma éjjel egy órakor találkoztok HamStonesban a szokásos helyen. A nagyúr különleges feladatot akar rád bízni. Lehet, hogy ő is ott lesz személyesen, tehát ne merészelj elkésni.

- Rendben - bólintottam nagy nehezen. Nem mintha lett volna más választásom. Magamon éreztem anyám mustráló tekintetét, és mivel nem akartam veszekedni, felvettem a Black-fintort és kihúztam magam, mintha büszke lennék - Örömmel.

- Helyes - mosolyodott el anya - Nem mindenki kap küldetést már ilyen fiatalon, légy büszke rá.

- És nem mellékesen éld túl - sóhajtott Andromeda

- Nos, Bellának soha nem voltak gondjai a túléléssel - mondta Narcissa finom mosollyal, miközben megtörölte a száját - sem a túllépéssel.

- Ezzel mire célzol nővérkém? - kérdeztem gúnyosan

- Lényegtelen - tette le a törlőkendőt, és a halvány mosoly jócskán kiszélesedett

- Lányom, ha belekezdtél légy szíves fejezd be - szólt rá anya, noha ő is a lehető legkedvesebb mosolyával fűszerezte meg ezt. Nyílt titok volt az egész családban hogy Narcissa a kedvenc lánya, ami nem is csoda: ugyan az a mosoly, ugyan azok a szőke fürtök és hozzá ugyan az a felsőbbrendű, kiállhatatlan jellem.

- Csupán arra próbáltam célozni, hogy a mi drága Bellánk elég hamar túltette magát a Lavonnal történt szakításon, de ahogy hallom utána rögtön Lucius karjaiban vigasztalódott. És ha most megbocsátotok - ezekkel a szavakkal felállt, és kisétált a konyhából.

Én csak meredtem álltam, és a torkomra fagyott a szó. Tudtam, hogy a nővérem mindent megtesz, hogy engem és Andromedát elásson anyánk előtt, de most túlzásba vitte.

- Na de Bella... - már ennél a mondatnál tudtam, hogyha nyugtot akarok magamnak, le kell rendeznem egy életre ezt a nevetséges és mélységesen sértő ügyet.

- Anya légy szíves jól figyelj rám. Lavon óta nem volt férfi az életemben, pláne nem Lucius Malfoy. Nem vagyok egy olcsó kis kurva, és nem is szándékozom az lenni, ezért kérlek hogy örökre felejtsd el Narcissa ezen feltételezését hogy én bármikor is összeszűrtem volna a levet Malfoyal. És most legyen további jó napotok, nekem még van egy kis elszámolnivalóm pár emberrel...

- Trix várj meg! - szólt utánam Andromeda, megköszönte az ebédet, majd mellém szegődött

- Gyere be - intettem neki mikor a rezidenciám elé értünk, és kinyitottam az ajtót. Kényelmesen levetődött az ágyra, és kérdő tekintettel nézett rám

- Mi van? - mordultam fel

- Mit akarsz most csinálni?

- Megkeresem Luciust, és egy életre megtanítom, hogy velem nem játszhat úgy, mint az olcsó kis cafkáival - morogtam miközben egy kényelmes ruhát kerestem magamnak a szekrényben - Ha hazajöttem Narcissa is megkapja a magáét. Bellatrix Blackkel senki ne kezdjen ki, különben nagyon megjárja.

- A próféta szóljon belőled Trix - nevetett - Na és? - csillant föl hirtelen a szeme. Magamban elmosolyodtam. Szinte hallottam a fejemben a következő szavakat és utánuk azt a csilingelő nevetést - Milyen Lucius az ágyban?

- Menj a francba, Andro - sóhajtottam, és komolyságot erőltetve az arcomra, megcsóváltam a fejem. De aztán nem bírtam elfojtani egy gonosz vigyort - Kérdezzük meg Narcissát... Ő már biztos jobban tudja...

A nevetésünk elárasztotta az egész házat. Minden apró lyukba, minden kis nyílásba beférkőzött, és így az egész épület teljesen máshogy nézett ki számomra. Mindig, ha Androval nevettünk, egy pillanatra visszacsöppentem az álomvilágba, és úgy éreztem: enyém a mindenség és senki sem ronthatja ezt el.

Ám ismét, akár az álmokban, jön a rideg valóság, ami elszakít hőn szeretett álmaimtól, és visszaránt ebbe a mocskos világba. Abba a világba, ahol én vagyok az egyik legszennyesebb. Az aki nappal kínoz és gyilkol, éjjel pedig az álmaiba menekül.

Még mindig nevetve elkezdtem öltözködni, igaz, most már a saját nyomorúságomon mulattam, és közben kipillantottam az ablakon. A nap már feljött a hegyek mögül, sápadt fénybe vonva be a tájat, a szobámat és az arcomat. A sok dolog, ami a fejemben kavargott, hirtelen mind eltűnt. Minden baj, minden probléma, minden bűntudat. A gonosz kislány elhalványult, és a hercegnő kezdett kitekintgetni belőlem.

- Andro... - szólaltam meg halkan

- Igen? - fordult felém, mivel ő is a napot nézte

- Szerinted egyszer eljön értem a hercegem? - Ha anyám hallaná, hogy milyen bugyuta kérdést teszek fel... Ha ÉN hallanám, hogy mi csúszott ki most a számon...

- Biztosan - mosolyodott el, majd tovább nézte a kilátást

- De mikor?

- Amikor eljön az ideje - mosolygott még mindig - Lehet hogy csak egy év múlva, lehet hogy egy hónap, lehet egy hét, lehet akár hogy holnap, de lehet hogy már ma is.

- És érted mikor jön el? - ültem le mellé az ágyra, és kérdő tekintettel fürkésztem elpiruló arcát. Felém fordult, szélesen elmosolyodott, és átölelt

- Értem már eljött - suttogta a fülembe - Három nap múlva pedig mindenki tudni fogja hogy újra hercegnő vagyok.

- Mi? - hajoltam kicsit el tőle.

- Ahogy mondom - mosolygott csillogó szemekkel - Rávettem hogy három nap múlva jöjjön el ide, hogy bemutassam anyáéknak.

- Ki az? Aranyvérű? Mikor ismerted meg? És hol? És mióta? Honnan tudod egyáltalán? - kérdések áradata hagyta el a számat. A kis hercegnőnek nem tetszett ez a világ, a gonosz kislányt viszont ette a féltékenység, így engem is mart belülről az a leküzdhetetlen, zöldszemű szörny.

- Itt van egy kis bökkenő - hervadt le a mosolya, amikor meglátta összeszűkült szemeimet - Ő.. ő egy nagyon különleges srác... És már lassan 5 hónapja ismerem... és beleszerettem

- Hol a bibi? - kérdeztem hidegen, felálltam, és újra beletemetkeztem a ruháim válogatásába

- Hogy... hogy...

- Nyögd már ki végre! - vakkantottam rá

- Ne... nem aranyvérű - nyögte ki nagy nehezen

- Ha háromnegyedvérű még van esélyed... Ha félvér akkor sokat kell győzködnünk anyáékat, de szerintem nem lesz nagy gond - mondtam monoton, hideg hangon

- És ha egyik se?

- Ha csak egy távoli rokona vérével van baj, azt könnyen eltusoljuk, és majd...

- Nem, nem félreértettél - rázta meg a fejét - Ő nem aranyvérű... Nem is lehetne aranyvérű

- Miért? – kérdeztem, miközben leültem a fésülködő asztal elé, és kezembe vettem a kedvenc parfümöm

- Mert ő... - nagy levegőt vett, mintha erőt gyűjtene, és végül kibökte - mugli.

Kopp. A parfüm teteje csilingelve koppant a padlón, én pedig meredten bámult Andromedára a tükörből. A döbbenet nem tartott tovább négy - öt másodpercnél, utána pedig halk sóhajt hagyta el a számat.

- Ki kell hogy ábrándítsalak hugi. Ő nem a te herceged... - ezekre a szavakra felkapta a fejét, és dühös, bár sokkal inkább kétségbeesett tekintettel nézett rám

- Trix... Ne csináld már... Tudod jól hogy a származás nem minden... Sőt, a származás semmit nem jelent!

- Te pedig azt tudod hogy a mi családunkba aki akár muglival is barátkozik, azt kitagadják. Csak nem akarod feláldozni a családodat egy... mugliért? - az utolsó szót szinte köptem. Mugli? Andromedának elment az esze. Kitagadják, és örök ellensége lesz a családnak. Az egyetlen ember az egész családból, aki megért engem. Az egyetlen ember az egész világon, aki tudja az összes álmom, az összes titkom...

- Te nem tennéd meg? - nézett rám könnyes szemekkel. Némán hallgattam. Magam sem tudtam hogy ez a hallgatás mit jelent: igent, vagy nemet. Nem néztem rá Andromedára. Nem tudtam ránézni. Hirtelen előttem csapódott valami. A füzetem volt az, és Andro dobta az asztalra.

- Ebben vannak az álmaid - mondta meg-megakadó hangon a sírástól, és a szívére mutatott - Nekem itt. Mindketten meg akarjuk valósítani őket, csak egy a különbség kettőnk között. Én nem csak akarom. Én meg is fogom.

Ezekkel a szavakkal kirohant a szobámból, én pedig meredten bámultam még mindig a füzetemet. Mit érnek az álmok? Andronak sokat, nekem keveset. Érte eljött a herceg és elragadta tőlünk... tőlem...

De ha a húgomnak ez kell, akkor tegye ezt. Nekem nincs szükségem egy ilyen kaliberű botrányra. Lassan felálltam, és megpróbáltam visszazökkeni a megszokott kerékvágásba. Első utam Lucius Malfoyhoz vezetett...:

- Üdvözlöm Miss Black! - köszönt a lakáj immár a Malfoy kúria előtt - Az ifjabbik Malfoy urat keresi?

- Igen - bólintottam

- Bejelentsem?

- Nem szükséges tudom, hogy hol van a szobája - mondtam, és elviharzottam a lakáj mellett. Egyenesen felment e lépcsőn, és meg sem álltam Lucius szobájáig, ahol szinte dörömbölve kopogtattam.

- Tessék! - hallatszott a felelet, mire én berobbantam az ajtón - Áh Bella! Minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést?

- Tudod kedves Lucius - kezdtem el behízelgő hangon, miközben az egyik kezemmel becsuktam az ajtót, a másikkal pedig kitapogattam a pálcámat - Narcissa ma érdekes dolgot mondott a reggelinél.

- Igen? És mit?

- Hogy Lavon után, én veled vigasztalódtam - láttam rajta hogy egy pillanatra megfeszülnek a vonásai, de utána rögtön kisimult az arca.

- Érdekes fantáziája van a húgodnak - fintorodott el

- Ugye? - vettem fel leggyönyörűbb mosolyomat - Szerinted mégis honnan jött az ötlet? - Eközben kihúztam a pálcámat, és nyíltan rászegeztem.

- Fogalmam sincs...

- Na ide figyelj Malfoy - váltottam komor hangnemre - Tisztában vagyok vele, hogy te úgy érzed, minden ember felett állsz, de ki kell hogy ábrándítsalak. Én nem tartozom ezek közé. Ne feled.... Bellatrix Blackkel soha ne kezdj ki.... Crucio!