- De…

- Azt mondtam, csináld!

Éreztem, ahogy megfeszülnek a nyakán az idegek, ahogy ezt a három szót kipréselte vékony ajkai között. Tudtam, hogyha ellenkezni kezdek azonnal valami átokkal súlyt.

Engem… a saját fiát.

Mit tehettem volna? Hiszen sosem szeretett! Nem érzett semmi érzelmet, amikor rám nézett vagy hozzám szólt. És különben is az ő szíve jégből volt… vagy inkább kőből. Könnyűszerrel küldött

engem… a saját fiát

a halálba. És mindezt mért tette? A család jó híre érdekében. Egyszerűen gyűlöltem! Persze az apám én is tudom, de ez az örökös színjáték, amit játszik, és amit megkövetel tőlünk is, hogy játszzuk, hát ettől hányingerem van. Sőt az egész embertől. Attól a pökhendi, arrogáns képéből… és attól is, hogy akárhányszor a tükörbe nézek az ő alamuszi szemei, pillantanak vissza rám és az ő tejföl szőke haja. Legszívesebben levágnám. És az a fájdalom, ami mindig anyám szemében lakozik? Hát arról is ő tehet.

Eleinte még mikor kicsi voltam élveztem „Malfoynak lenni”. Aztán felnőttem és elegem lett abból, hogy az év háromnegyed részében egy maszk mögé bújva élek.

A malfoy-maszk mögé bújva.

Próbáltam én változni, de nem ment. Apám minden lépésemet számon tartotta. Nem csak a jegyeimről, a vizsgaeredményeimről, de a magaviseletemről és a kalandjaimról is tudott. Persze sosem küldött rivallót – ugyan már! Rivallót kapjon egy malfoy? Árt a jó hírnek - csak egy szépen megfogalmazott levelet. De az is épp elég volt. Persze mikor a reggelinél elolvastam, nem mutathattam ki azt, ahogy a szívem több millió kis részecskére szakad.

Neeem… ilyet egy malfoly nem tehet.

„De akkor mit tehet egy malfoy?” – Láttam magam előtt a sok évvel ezelőtti önmagamat, amint ezt kérdezi egy elbűvölően csinos, hosszú szőke hajú nőtől… az anyjától. Anyám arcáról ilyenkor lefagyott a mosoly és a szemében kihunyt az a fény, amivel mindig rám pillantott. Aztán színtelen hangon felelt valamit. De legtöbbször inkább apámhoz irányított. Ő persze hosszan elkezdte taglalni a család jó hírét, az eleganciát, a komolyságot, a kötelező arroganciát, a lenéző viselkedést. Sok évvel később aztán megfogalmaztam magamnak is, hogy mit jelent <i>igazából</i> malfoynak lenni és aképp viselkedni:

Iszonyatosan szoros, kíméletlen és megértetlen korlátok között élni.

Semmi többet.

Most ezek tudatában tehát mit mondhattam volna neki? Hogy tagadhattam volna meg a kérését? Ilyet egy malfoy sosem tenni! Így hát végül csak ennyit feleltem, megtörten, csendesen:

- Megteszem.