Az a füstölgő fehér rudacska,
Mely a tüdődet folytam marjatja,
És nem szabadulsz tőle,
Míg nem mész érte ölre
De mégis úgy élvezed,
Ahogy a füstel minden gondot elfeledsz
Szárnyal a fejedből
S minden megoldódik egyből
De ez csak a látszat csupán egy mámor,
s ahogy elmúlik a kámfor
A nagy világban ott füstölögsz magadban,
S bajod nem mondod el szavakban
Csak rágyújtasz még egy szálra,
De lassan már egy doboz sem elég mára,
Nem mondasz senkinek semmit,
S szép lassan szeretteid elvesznek mind
Pedig hidd el vannak akik megértenek
Vagy sokak vagy kevesek
De barátaid mindig lesznek
ám a cigiről le nem vesznek
S ha néha csurran cseppen egy gondolat,
Egy röpke, apró pillanat,
Ami arra késztetne hogy többé soha
De a szörny újra előmászik és nem menkülsz soha...